A fényterápia története A tizenkilencedik század közepe felé Jakob Lorber 1851-ben A napfény gyógyító ereje című könyvében újra élesztette a napfénnyel való kezelés módszerét. A könyvében szót ejt arról is, hogy a bárány vagy egészséges borjú vérének szolarizálásakor kapott vörösesbarna por kitűnő gyógyszer a tüdő betegségei és a vérzések kezelésére. A könyv vége felé napfénykezeléseket mutat be bizonyos betegségek, például a rosszindulatú daganat ellen, valamint leírja, hogyan készítsünk napfénytinktúrát. A polarizált fényterápiát dr. Fenyő Márta dolgozta ki Budapesten. Fenyő doktornő biofizikus, lézerspecialista és feltaláló. Azt vizsgálta, hogy milyen hatással van a lágylézer a lábfekélyre, felfekvésre és visszérre. A kapott eredmények rendkívüliek voltak. Fenyő doktornő kísérletekbe fogott, hogy megtalálja, hogy a lézerfény melyik komponense felelős a gyógyulási folyamatért. A választ a polarizált fény jelentette. Ezek után minden forrást felhasznált, hogy bebizonyítsa elméletét. Arra a következtetésre jutott, hogy akkor a legjótékonyabb hatású a fény, ha polarizált és teljes spektrumú. Egy egészségügyi kiállításon John Stephenson kezébe került egy kiadvány Fenyő munkájáról - ennek köszönhető az ismeretségük. E két tudós kutatása vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a polarizált fény erősíti az immunrendszert, és jelentős javulást eredményez visszérbántalmak és bőrbetegségek esetén. Az emberiség történetében számos korabeli szólás utalt arra az annyira ismert és sokszor beigazolódott tényre, hogy ahová nem járnak a napsugarak (a fényenergiájukkal) rendszeresen, oda az orvos jár annyival gyakrabban.
|